...avagy minél őszintébben

Na, ma találkozom G.-vel. Én nem tervezek semmi különöset: ivás, beszélgetés.

Olyan vicces, hogy következetesen nem válaszol "hogy van a család"-kérdésemre. Őszintén szólva egyik módszert sem tartom jobbnak: mindenről tudni vagy semmiről. Na de az ember kíváncsi, és mivel engem már aztán tényleg nem érint, akár tudhatnám is, nem?

Sajna elég könnyen el tudja terelni a beszélgetést. Kérdez, én meg ugye imádok válaszolgatni.

Ja, a jó hír: befejeztem a munka kétharmadát, és csak azért nem az egészet, mert nem kaptam meg mindent. Juhú és juhú! 

Ja, meg újra felvettek:D 

UPDATE: kikerülte a választ.. igen, jól vannak a gyerekek. Egyébként azt tudom, hogy az egyiket jobban kedveli, és ez nekem izé... fura. Mármint biztos így van ezzel egy csomó szülő, csak akkor is.... gyerekesek, nyilatkoznátok? 

Fú, álmomban NNB és én épp egy közös ismerőssel találkoztunk, aztán hirtelen megindultak az események... már épp majdnem megcsókltam NNB-t, amikor kijelentette, hogy neki ez még sok, és hirtelen megindult a költöztetés, és elkezdtek költözni:)

Aztán egy osztálytalálkozón valami régi sulistárs elkérte a paradicsomreceptem.. merthogy állítólag én régebben folyton sült pardicsomot vittem a suliba.

60 óra telt el. mióta nem válaszolt. Ja, igen, számolom. És közben azon gondolkozom, hogy talán nem is akkor jön haza, amikorra gondolom, hanem sokkal később, én meg addig még kétszer bedilizhetek, egyszerűen nem bírom ki addig (ami meddig?)

Ezek után nyilván dühös leszek, hogy hogy tehet egy ember egy másikkal ilyet? Aztán rájövök, hogy normális ember nem gondolja, hogy a másik ennyitől meg tud zuhanni.

Viszont: nem az első ilyen. És tudnia kell, mennyire utálom.

(jesszus, közben az Ügyvédek megy, és elhangzik a következő mondat: "keressünk elő valami mocskot a múltjából: szerencsejáték, prostik" - jaj.)

Mondjuk most meglepődtem, mert egyszer, a legutóbbi ilyen után figyelmébe ajánlottam egy blogbejegyzést - amit egyébként úgy látszik, sosem olvasott el, mivel a bejegyzés nem is volt soha blogban. Erre most jöttem rá, csodálkoztam is.

A bekezdés a következő:

"Szerintem elég egyértelműen látszik, hogy szeretem biztosnak venni a dolgokat, jelen esetben ha éjjel ír, éjjel, de írjon! Ha valaki ezt rendszeresen nem teszi meg, úgy érzem, nem vagyok fontos. TÖKMINDEGY, mi a helyzet egyébként. Megadom a receptet, ezt tessék csinálni, hogy jól érezzem magam, így nem csinálni már különösen ciki. És oké, rendben, mondjuk a másik meg úgy mutatja ki, hogy fontos az illető, hogy mittudomén, minden nap felhívja. Ha ezt elmondja a másiknak, biztos értékelni fogja, most, hogy már tudja, miért hívják fel minden nap. Mert oké, a minden nap felhívásból elég egyértelmű, hogy a másik fontos, de tegyük fel, hogy nem ilyen egyszerű a jelzés. Mondjuk ha nekem valaki fontos, rózsaszín bolyhos kisnyulat veszek neki. Ha nem tájékoztatom az illetőt, miért kap tőlem folyton rózsaszín bolyhos kisnyulakat, nem fogja érteni. ellenben ha ő akkor érzi magát fontosnak, ha minden héten elviszik az állatkertbe, illik azért legalább ezt is teljesíteni."

Az akkori összezördülés miatt kérdeztem anno vissza, amikor megemlítette ezt az egész "menjünk le pár napra ...............-be"-dolgot, még vissza is kérdeztem, mennyire vegyem komolyan. Ezek után tényleg pofánrúgás volt ez az egész.

Ezt tényleg nem tudom másképp venni, mint ahogy. Tényleg nem. Valaki esetleg...?

Pocsék kedv, megint. Egész nap egyedül voltam itthon, egy darabig élveztem is, de aztán nagyon nem tudtam mit kezdeni magammal. Egy kis rendrakás itt, egy kis rendrakás ott, mosogatógép, macskawc... hatalmas elhatározások a nap hátralevő részére, mert az unalom veszélyes - aztán nem lesz belőle semmi.

Nem szívesen írok róla, mert nem tudom szavakba önteni, mert nem tudom pontosan kifejezni, mert valahogy mindig úgy érzem, hogy nincs igazam. Megy az önostorozás, hogy nevetséges, amit csinálok, de mi változtathat azon, hogy a lakásból is képtelen vagyok kilépni, pedig tíz nyavajás métert jelentene.

Nem látom a megoldást. Nem érzek semmi konkrétat, kis szorító érzés, de nem feszül pattanásig, nem csinál semmit. Enyhén kellemetlen csak.

Legszívesebben buszra pattannék, és elmennék a dinnyés sráchoz, négy évvel ezelőtti nyár éjszakáimra emlékezve. Mindegy, sötét lenne, mire odaérnék.

Írok a srácnak, hogy igyunk valamit, természetesen visszautasít.

Már lasan csak az maradt, hogy G.-nek írjak, de még mindig nem akarom rugdosni azért,mert ő még mindig lát bennem valami ragyogás-félét, ami már rég nem az enyém.

(viszont most mégis írtam neki, mert hirtelen elkezdtem azon gondolkodni, hogy ha biztos lennék benne, hogy meglenne az eredménye, felhívnám a díler srácot, bevenném a xanaxokat és kihívnám a mentőt. Aztán azon, hogy ki kéne ugrani az ablakon, de én borzasztóan félek a haláltól, röhejes, de egyébként attól, hogy mégis van pokol. Mármint ilyenkor, normálisan nem. És akkor így továbbgondoltam, hogy nekem ne magyarázgassa senki, hogy nincs, ők nem tudják, amit én tudok, sőt, akik azt mondják, hogy lehet bármi is jobb, hazudnak, és ez egy összeesküvés, és NA, EZEN A PONTON kezdtem el azon gondolkodni, hogy most vajon tényleg haladok-e a megőrülés felé? Ma például fél órán keresztül rettegtem egy horrorfilmen, amit már vagy egy hónapja láttam.)

Én egyébként ezt az egész élet-dolgot nem értem, nem is élvezem túlságosan, és nem tudom, mitől lehetne jobb.

Vannak a nagy álmok: sok nyelven tudni, írni egy könyvet, jó munkát találni, városligeti lakásban élni, három gyereket nevelni és közben nem megőrülni, 50-60évesen is végzet asszonyának lenni, ilyesmik. Ezek nagy része még nem megvalósítható, bár egy-kettőt annak érzek, mint például az első kettő. Viszont nem megy az írás, küszködve sem megy, állítólag egyszerűen még fiatal vagyok, szerintem ez nem az én műfajom, mármint hosszan írni. DB kb 11 éves kora óta gyakorolja a dolgot, és még jól is megy neki. A sok nyelvet meg tanulni kéne, de valami hihetetlenül nem érdekelnek, bocsi. Mondjuk, bárki akarja, szívesen elragozok neki egy olasz mondatot minden létező igeidőben, aztán még passzívban is.

A jó munkához nem ártana tudni, hogy mi a jó francot kezdjek magammal. A gyerekekhez meg építeni kéne valami tudatos "kapcsolat-politkát", hogy ne valami kibaszott űrlénynek érezzem magam.

Vannak aztán azok, amik amolyan közép-hosszútávúak: szép izmosnak lenni, megtanulni normálisan enni, kicsit többet olvasgatni idegen nyelven, egyáltalán, olvasni, és ne csak olyat, ami már volt (úgymint Fehér folt, Digitális erőd, vagy a fantasztikus, enyhe kommunizmus-szerető előszóval rendelkező Éjszakában c. mű), pénzt gyűjteni. Ezek még úgy-ahogy.

És a legalapvetőbbek:  végre rendet rakni a szobámban, végre olvasni valamit az aktuális politikáról, végre megtanulni a Clair de lune-t (vagy legalább kinyomtattatni, az istenért), végre felhívni egy-két embert, akivel találkoznék. Na, ezek aztán végképp szarul mennek.

Pár hónapja láttam a fejemben egy történetet. Folytatni kéne.

Találkoztam G.-vel. Ezt most ide írom, mert a másik blogom címét ugye tudja.

Az úgy volt, hogy valamelyik nap írtam neki, hogy véletlenül nem tud-e állást. Végülis, veszítenivalóm semmi.

És lőn, visszaírt! Először arra gondolt, hogy segítsek mosogatni (valójában egészen más munka, csak nem írom le pontosan, hogy mi, a lényeg az, hogy szintén ilyen kisegítő-jellegű), aztán kiderült, hogy olyan nem nagyon van. De ezt már ma mondta el. Épp vendégség volt nálunk (két egész külföldi rokonnal), amikor hívott, először nem tudtam, ki az, az új telefonomba nem volt beírva a száma. Megkérdezte, hogy nem ugrom-e most le. Úgy elcsodálkoztam, ugye pár hónapja nem akart találkozni.

És akkor mondta, hogy egy interjút kéne lefordítani angolra, aztán megcsinálni 15 emberrel. Királyság, az órabérem az eget verdesi, szóval tényleg tökjó. Ja igen, eléggé segítés-szaga van a dolognak, bár el bírom képzelni, hogy ő nem szívesen pepecselne ezzel.

Egyébként meg beszélgettünk, igaz, nem sokat, azt is inkább csak én. Még a mostani D-s helyzetet is megemlítettem, illetőleg csak annyit, hogy volt valami "mi lett volna, ha"-jellegű dolog, és eszembe jutott, amiről délután DB-vel beszéltünk, hogy ha minden úgy megy, ahogy, akkor én most a ..........-ban laknék - bár csak nem, mert én nem szívesen költöztem volna el. Akkor, most már szívesen, bár, azt hiszem, a megalkuvási szintem már most is egészen jó.

Na mindegy, és akkor elmeséltem neki, hogy jelenlegi helyzet szerint nekem ................-n kéne süttetnem a hasam, csak a másik fél programja máshogy alakult, amiről nekem elfelejtett szólni. Az sms-es számonkérés óta eltelt idő csak növekszik - mit mondjak, eléggé semmibe vettnek érzem magam.

És basszus, komolyan elgondolkodtam azon, hogy most mi a rosszabb? G.-re alapvetően lehet számítani. De tényleg.

Másrészről miért választanék két rossz közül?

Harmadrészt nem akarom elengedni D.-t - amíg meg tudom győzni az eszem, hogy lehet ebből még jó.

Egyébként biztos oka van annak, hogy nem jó nekem semmi olyan kapcsolat, amik nem indulnak eleve ekkora gebaszokkal.

Elolvastam a 24 órás cikket, hát, elég érdekes, magamra olyan emberként ismertem benne, akit csak az érdekel, hogy mekkora a segge. Ijj, eleve ezt a szót, hogy "segg", elég fura volt tőlem olvasni, mert bár rendben, ezt a szót tényleg használom, alapvetően nem nagyon káromkodom. Ja, meg mintha csak az számítana, hogy minél több fesztiválon ott legyek. Meg mintha otthon tényleg "állna a balhé", ergo az alkoholista szüleim örökké tépnék egymást. Jó, lehet, hogy ennek az volt a célja, hogy ne ismerjenek rám, de ez annyira furcsa, pont az a bajom, hogy itthon kurvára nem érdekel senkit senki. 

A fesztivál jó volt, tényleg, azóta kúrálom a rekedtségem.

Valami megint feldobhatna, szerintem újra fogyózni kezdek, megint verdesem a 70-et (jó, alulról). Csak félek, hogy nehezen megszerzett izomtömegem ismét a múlté lesz.

Ennél jobban nem is lehetnék magam alatt...

Fél 6, 5-kor keltem, 7-re megyek dolgozni. Hát mit mondjak, durván nincs kedvem, de nagyon-nagyon-nagyon-nagyon durván. Az kevésbé zavar, hogy 5 órát aludtam, bár mostanában ezt is nehezen tűröm, viszont harmadik napja szenvedek a hasfájástól, ami már csak azért is kitolás, mert ráaásul most nem kellett volna megjönnie. 

Basszus, kb. az jár a fejemben, hogy és igen, LC, a másik munkával többet keresel, mint ma meg holnap együttvéve, ráadásul nagyságrendekkel jobban szereted. Ráadásul az nem poén, ha egy 2000 ft-os tételre is gyűjtök,mert csak úgy nem megy. (tulajdonképpen már most is mínuszban vagyok, mert a laptoppénzből költök) Jó, nyilván a fesztiválozások elvisznek egy csomót, de ez még nem magyarázat, basszus.

És akkor most jön az, hogy büdös a munka, vagy hogy a boldogságot nem pénzér' adják. Van igazságtartalma, valóban borzalmas, hogy elveszi a fél napom, de az is zavarni szokott, hogy mittudomén, másik munka előtt takarítani kell. 

Mindjárt folytatom a gondolatmenetet, de rájöttem valamire: azzal van a gond, hogy utálom, hogy emberekkel kell kommunikálnom. Basszus, belegondoltam, amikor így reggelenként címkézni jártam, azzal most se lenne gondom. Beülök, címkézgetek, hallgatom a rádiót.... de nem basszus, hozzá kell szólni az emberekhez, mosolyogni, a többi lánnyal kijönni... ez a legrosszabb, mert sosem tudhatod előre, hogy most milyen lesz...

Basszus, csak van másik munka hasonló órabérrel... csak az a gond, hogy az nem hinném, hogy olyan rugalmas.

Még egy igazság: rájöttem, hogy semmiből nehéz gazdálkodni. Mostanában kevesebb cigizésért félerteszek pénzt, de legyen akármilyen kevés is ez a napi összeg, ugye már a mínuszos költségbetésemből veszek el.

Csak olyasmit szeretnék csinálni, ami tényleg érdekel...

Vége a jelentkezési határidőnek. Nem módosítottam sorrendet, maradt a közgáz.

Mindjárt csinálok jobbkedvet, tényleg.

Megint unatkozom, nézegessünk megint beszámolós oldalakat... de jó, született egy új. De jó, nem ismerek magamra:D de jó, beindult a csevegés, pont, amikor nem olvasgatom! Írni is akartam, hogy most épp másfélét dolgozom, csak mégsem írtam. Mert ha már írtam volna, azt is megjegyeztem volna, hogy mennyire felháborít, hogy munkaköri kötelesség csinosnak lenni. Mellesleg annyira nem is igaz, jó, sminkelnem kell, de ahogy megfigyeltem, az ilyen hostess-izéken egyáltalán nincsenek túl magas követelmények a külsőt illetően.

Meg akárhogy is, ilyen nagyon magas derekú szoknyát kell majd viselni, és még sosem hordtam olyat, és tökjól áll:) csak már tegnap is alig bírtam behúzni, ráadásul állítólag a blúzt is bele kel tűrni - bár ezt nem hinném -, ülni lehetetlen benne... csak lusta voltam 40-est kérni, meg mijjaz, hogy én 40-es szoknyát hordok?!

Azon viszont felháborodtam, hogy magassarkúban kell lenni. Csak egy magassarkúm van, de az nagyon magas, meg amúgy is, ahogy elnéztem, mindenkinél magasabb vagyok egy tízessel, minek ide magassarkú vazzeg?